A 2004-es Európa-bajnokságot követően nagyon sokan azt állították, hogy az "antifutballt" játszó görögök végső diadala nem tett jót a labdarúgás megítélésnek - nos, a mostani tornát követően a fanyalgók csöndben maradhatnak, hiszen a 2008-as viadal során inkább a támadófutball került előtérbe. Még annak ellenére is, hogy a 2006-is vébéhez hasonlóan a legtöbb csapat csak egy csatárral játszott - viszont megnőtt a támadó középpályások szerepe.

Az már a két évvel ezelőtti, németországi tornán is feltűnő volt, hogy egyre több válogatott alkalmazza a 4-5-1-es hadrendet, ami első pillantásra akár defenzívnek is tűnhet az egyetlen csatár miatt, ám amennyiben a középpályások megfelelően látják el a feladatukat, akkor ezzel a szisztémával is lehet rendkívül látványosan futballozni. A formáció azóta a klubfutballban is rendkívül népszerű lett, és az Európa-bajnokságon végképp egyeduralkodóvá vált. A döntőben már mind a németek, mind a spanyolok ezt a taktikát választották - pedig a viadal elején még mind a két csapat 4-4-2-ben futballozott.

Persze a német, illetve a spanyol játékrendszer között a papíron hasonló felállás ellenére is volt különbség, hiszen a Nationalelf két védekező középpályással állt fel, megfelelően a 4-5-1-es szisztéma legnépszerűbb változatának, amelyben a négy védő előtt két szűrő játékos futballozik, előttük pedig három, inkább a támadó feladatokkal ellátott középpályás játszik - ketten a két szélen, egy pedig középen, amolyan irányítóként. Ez a taktikai variáció manapság rendkívül elterjedtnek számít, és így volt ez az Európa-bajnokságon is: a hollandok a csoportkörben valóságos iskolapéldáját mutatták annak, hogy ezzel a felállással is rendkívül látványosan és eredményesen lehet játszani.

A spanyol együttes azonban csak egyetlen szűrővel a soraiban játszott a döntőben Marcos Senna személyében, de ez nem jelentette azt, hogy a középpályások közül csak neki kellett védekeznie. Luis Aragonésnek ugyanis rengeteg olyan futballista állt a rendelkezésére ebben a csapatrészben, akik rendkívüli labdabiztosságuknak és kiváló fizikai állapotuknak köszönhetően szinte megállás nélkül végigzakatolták a meccseket. Xavi, Andrés Iniesta, David Silva vagy Francesc Fabregas rengeteget változtatták a helyüket, és a sok mozgás miatt szinte mindig volt megjátszható ember - aki a kiváló technikai tudását kihasználva szükség esetén egy az egyben is meg tudta verni a védőjét.

Mint a fenti eszmefuttatásból is látható, az Eb-n elsősorban a középpályások voltak fókuszban, amit bizonyít az is, hogy az UEFA hivatalos honlapján közzétett listán, amelyen a torna tíz legjobb futballistáját említik, heten is ebből a csapatrészből kerültek ki - egy-egy kapus, védő és csatár mellett. Ugyanakkor mindenképpen érdekes megjegyezni, hogy manapság egyre több olyan labdarúgó akad, aki több poszton is megállja a helyét, és nekik az Eb-n is fontos szerep jutott. A csatárból középpályássá lett Lukas Podolski, a védelem és a középpálya között "ingázó" Hamit Altintop, vagy a csatársor és a középpálya "határán" futballozó Andrej Arsavin mind ott voltak a torna kiemelkedő labdarúgói között.

Ami még feltűnő volt az Eb során, az a pontrúgásból született gólok alacsony száma. Közvetlenül szabadrúgásból mindössze ketten tudtak betalálni: Michael Ballack és Daniele de Rossi (bár utóbbi próbálkozása a sorfalon megpattanva került a kapuba), szöglet után öt, oldalról beívelt szabadrúgást követően pedig csak négy találat született. Utóbbiból kettőt is a németek értek, mégpedig a portugálok ellen, akiknek a csehek pedig szöglet után találtak be Libor Sionko révén - a jelek szerint a portugál bekkek nem nagyon készültek fel a rögzített játékhelyzetekre.

Az EB 5 Legszebb Gólja